Panna
Elkezdődött az iskola, és már megint nem tudtam eldönteni, hogyan érzek. Szomorú voltam, mert a szabadságom oda, vagy boldog voltam, mert láthattam. Talán az előbbit kellett volna választanom.
Láttam, köszöntem neki, gyanútlan voltam, a kis naiv. Minden elkerülte a figyelmemet.
Teltek a hetek, de még október volt. Barátnőimmel csatangoltunk el az iskolától, nevettünk, aztán jött a kínos rész.
Lefagytam. Eddig a túlzott világosságtól ráncoltam a homlokomat, hunyorítottam és hülyén mosolyogtam, de most... teljesen kifejezéstelen lett az arcom.
"Azt mondta nekem, csak viccelt. Csak hülyéskedtek."
Aha. Szóval többen is jót nevettek a hiszékenységemen. Már kezdett körvonalazódni bennem egy terv.
- Mi lenne, ha mostantól csak eljátszanám, hogy tetszik? És mindig a nyomában lennék? - szívem elnehezült, aztán felszabadult. Újra és újra nagyokat dobbant, aztán pár ütemet kihagyott.
- Az úgy nem jó! - egyik barátnőm panaszos hangon beszélt le róla. Nem indokolta.
Hagytam az egészet. Végül is... nem a világ vége... vagy?
Most már a hónapok teltek. Ahogy távolodtunk az októbertől, egyre jobban kezdett kisimulni homlokom, a végtagjaim már nem sajogtak annyira, a múlt sem gyötörte már álmaimat. És szívemet.
Egy márciusi naptól kezdve a sebeimen lévő ragtapasz újra meg újra letépődött. Nem szóltam hozzá, nem is mosolyogtam rá, semmi. De valahogy a haragom enyhült, a páncél, amit addig viseltem, megrepedezett, rozsdás és matt lett. Mivel használhatatlan volt, értelemszerűen kidobtam a kukába. Így esett meg, hogy nem álltam ellen.
Aztán egyszer csak nevettem a viccein. A szemébe néztem. Talán a magam módján még flörtöltem is vele. Megint közelebb kerültem hozzá. A francba.
Szó volt róla, hogy beszélni fogunk. Mégsem. De mégis. Idegesített. Kellett. Szerettem. Utáltam.
Különböző érzések, de mégis ugyanazt jelentették.
Idegesített, mert nem hagyta békén a fantáziámat az emléke.
Kellett, mert megszoktam, hogy mindig látom.
Szerettem.
Utáltam, mert ezt csinálta velem.
Tudom, hogy nem szabad. Mintha a tiltott sütiből csipegetnék. Óvatosan, nehogy valaki észrevegye. Ő volt a tiltott süti.
Teltek a hetek, de még október volt. Barátnőimmel csatangoltunk el az iskolától, nevettünk, aztán jött a kínos rész.
Lefagytam. Eddig a túlzott világosságtól ráncoltam a homlokomat, hunyorítottam és hülyén mosolyogtam, de most... teljesen kifejezéstelen lett az arcom.
"Azt mondta nekem, csak viccelt. Csak hülyéskedtek."
Aha. Szóval többen is jót nevettek a hiszékenységemen. Már kezdett körvonalazódni bennem egy terv.
- Mi lenne, ha mostantól csak eljátszanám, hogy tetszik? És mindig a nyomában lennék? - szívem elnehezült, aztán felszabadult. Újra és újra nagyokat dobbant, aztán pár ütemet kihagyott.
- Az úgy nem jó! - egyik barátnőm panaszos hangon beszélt le róla. Nem indokolta.
Hagytam az egészet. Végül is... nem a világ vége... vagy?
Most már a hónapok teltek. Ahogy távolodtunk az októbertől, egyre jobban kezdett kisimulni homlokom, a végtagjaim már nem sajogtak annyira, a múlt sem gyötörte már álmaimat. És szívemet.
Egy márciusi naptól kezdve a sebeimen lévő ragtapasz újra meg újra letépődött. Nem szóltam hozzá, nem is mosolyogtam rá, semmi. De valahogy a haragom enyhült, a páncél, amit addig viseltem, megrepedezett, rozsdás és matt lett. Mivel használhatatlan volt, értelemszerűen kidobtam a kukába. Így esett meg, hogy nem álltam ellen.
Aztán egyszer csak nevettem a viccein. A szemébe néztem. Talán a magam módján még flörtöltem is vele. Megint közelebb kerültem hozzá. A francba.
Szó volt róla, hogy beszélni fogunk. Mégsem. De mégis. Idegesített. Kellett. Szerettem. Utáltam.
Különböző érzések, de mégis ugyanazt jelentették.
Idegesített, mert nem hagyta békén a fantáziámat az emléke.
Kellett, mert megszoktam, hogy mindig látom.
Szerettem.
Utáltam, mert ezt csinálta velem.
Tudom, hogy nem szabad. Mintha a tiltott sütiből csipegetnék. Óvatosan, nehogy valaki észrevegye. Ő volt a tiltott süti.
szép :)
VálaszTörlés