Második fejezet

Panna

  Elkezdődött az iskola, és már megint nem tudtam eldönteni, hogyan érzek. Szomorú voltam, mert a szabadságom oda, vagy boldog voltam, mert láthattam. Talán az előbbit kellett volna választanom.

  Láttam, köszöntem neki, gyanútlan voltam, a kis naiv. Minden elkerülte a figyelmemet.
  Teltek a hetek, de még október volt. Barátnőimmel csatangoltunk el az iskolától, nevettünk, aztán jött a kínos rész.
Lefagytam. Eddig a túlzott világosságtól ráncoltam a homlokomat, hunyorítottam és hülyén mosolyogtam, de most... teljesen kifejezéstelen lett az arcom.
"Azt mondta nekem, csak viccelt. Csak hülyéskedtek."
Aha. Szóval többen is jót nevettek a hiszékenységemen. Már kezdett körvonalazódni bennem egy terv.
- Mi lenne, ha mostantól csak eljátszanám, hogy tetszik? És mindig a nyomában lennék? - szívem elnehezült, aztán felszabadult. Újra és újra nagyokat dobbant, aztán pár ütemet kihagyott.
- Az úgy nem jó! - egyik barátnőm panaszos hangon beszélt le róla. Nem indokolta.
Hagytam az egészet. Végül is... nem a világ vége... vagy?

  Most már a hónapok teltek. Ahogy távolodtunk az októbertől, egyre jobban kezdett kisimulni homlokom, a végtagjaim már nem sajogtak annyira, a múlt sem gyötörte már álmaimat. És szívemet.
  Egy márciusi naptól kezdve a sebeimen lévő ragtapasz újra meg újra letépődött. Nem szóltam hozzá, nem is mosolyogtam rá, semmi. De valahogy a haragom enyhült, a páncél, amit addig viseltem, megrepedezett, rozsdás és matt lett. Mivel használhatatlan volt, értelemszerűen kidobtam a kukába. Így esett meg, hogy nem álltam ellen.
Aztán egyszer csak nevettem a viccein. A szemébe néztem. Talán a magam módján még flörtöltem is vele. Megint közelebb kerültem hozzá. A francba.

  Szó volt róla, hogy beszélni fogunk. Mégsem. De mégis. Idegesített. Kellett. Szerettem. Utáltam.
Különböző érzések, de mégis ugyanazt jelentették.
Idegesített, mert nem hagyta békén a fantáziámat az emléke.
Kellett, mert megszoktam, hogy mindig látom.
Szerettem.
Utáltam, mert ezt csinálta velem.

Tudom, hogy nem szabad. Mintha a tiltott sütiből csipegetnék. Óvatosan, nehogy valaki észrevegye. Ő volt a tiltott süti.

Első fejezet

Panna

  Nyári szünet volt, boldog voltam, a nyaralás élménye még frissen foglalt helyet emlékeim között. Vigyorogva nyitottam ki új emailjaimat, amiket valószínűleg addig kaptam, ameddig nem voltunk itthon. Persze, mint minden másik korombelinek, nekem is volt Facebookom. Rengeteg értesítés, rengeteg üzenet és  pár ismerősnek jelölés. Nevetve vettem tudomásul, hogy hiányoztam embereknek, megnéztem "vicces képeket", amik egyáltalán nem viccesek.

  Aztán jöttek a levelek, amiket nekem küldtek. Néhány körüzenet, néhány barátnőm smileykkal teli szerelmeslevele és... írt még valaki. Akitől sosem számítottam ilyenre. Kíváncsian nyitottam meg, és olvastam el a két szavas üzenetet.

beszélni kell

Szemöldök ráncolva visszaírtam.

miről? :D

Addig észre sem vettem, hogy fent van, így egyből felbukkant a kis, ismerős ablak.

titok :P:$:DD

naaa, miről van szóó?

Mindig a lényegről!

és mi a lényeg? :)

Áhh, csak... beszélni szeretnék veled valahol, és valamikor ... - szívem egyre jobban és gyorsabban vert, szinte egy dal alapüteme is lehetett volna. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, akkor is, ha csak valami teljesen szokványosat fog írni. - ...khm... erre célozgattam csak ezt így valahogy nem akaródzott kinyögni...

  Ennyi időm volt, hogy ezt lecsekkolhassam, már újra is kellett pakolnom a bőröndömet a következő nyaralás miatt. Örültem neki, izgatott voltam. Leginkább azért, mert válaszolni akartam Neki, de már nem tudtam használni az internetet, mert elindultunk.

  Nem is tudtam, hol vagyok. El is rabolhattak volna, folyton arra gondoltam: valamit kérdezni fog. Amire mindenki vágyakozik... Ezerszer meg ezerszer elképzeltem, hogyan festenénk együtt: két pár kék szem, amik teljesen elütnek egymástól. Két szőke, a hajukról alkotott sztereotípiának ellentmondásosan értelmesek. Az egyik sápadt, szeme alatt karikák. A másik pirospozsgás. Lehetetlen párosítás - így gondoltam magunkra. De ez csak álmodozás volt.

  Nem is tudom, mit akartam. Hazamenni, megtudni azt, amit akarok, vagy maradni, és vágyni az elérhetetlenre. De végül minden véget ér, ahogy a nyaralásunk is. A következő emlékem az, hogy türelmetlenül kapcsolom be a gépemet.

Az üzenet, amire nem válaszoltam még, készségesen várt rám egy hetet. 

valahol, valamikor? és ezt élőben képzelted el? 

Én személyesen,... ha másképp lett volna, már rég írtam volna... de csak jövőhéten, ha szeretnéd, akkor ráérős...

Persze, hogy ráérős te barom, neked bármikor! De helyette csak:

jövőhéten mikor?

Tényleg? :D Mármint van kedved, tényleg?

  Persze az időpontot nem beszéltük meg. Nem is találkoztunk. A mai napig nem találkoztunk ezzel az ürüggyel.

  Az iskola terhei nélkül töltöttem el a nyári szünet utolsó heteit. Éjjel-nappal vele írtam, elképzelhetetlen volt, hogy ne üzenjek neki: szia. Akkor még nem elköszöntem.

Egy rózsaszín, súlytalanná tevő illatos felhőben lebegtem. Minden gondot elűzött, mielőtt még tudomást szerezhettem volna. 

Előszó

 Panna

 

  Ott ültem a buszmegállóban, magassarkúmban már kezdett fájni a lábam. De azért elviseltem: már csak 1 óra, és otthon vagyok. Elégedett sóhaj hagyta el a szám. A nyár eleji idő a kedvencem. Lágy, meleg szél, lenge ruhák, egyre több lehetőség arra, hogy csinos cuccokat hordhassak...

  Szőke hajamat - amit mostanában mindennap kivasalok és felkötök egy szalaggal - tapiztam egyik kezemmel, a másikkal telefonomon ügyködtem, hogy bekapcsolhassak valami zenét. Miután sikerült, mosolyogva dugtam fülembe a kis fülhallgatókat.

  Már csak pár perc, és itt a busz.

  A rácsos ülés már kezdte nyomni a combomat és fenekemet, ahogy ránehezedtem. Ez az átka annak, ha leggings van rajtam. Nem baj. Kibírom.

Körülnéztem. Mindenki ráncolta a homlokát, vagy karikás szemmel meredt valamire. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy én is ilyen legyek.

  Aztán megszólalt a kedvenc számom. A kijelzőre néztem, ott lebegett a kis albumborító: MattyB fog egy mackót. Ahogy bámultam a kis képet, könnyek szöktek a szemembe. Eszembe jutott Ő. Amikor a szemembe nézett. Mikor azt mondta: akkor semmi. Annyira igazságtalan volt! És még most is az.

Sértődötten töröltem le az arcomról a nedvességet egy kevéske alapozóval. Utáltam az egészet. Utáltam, hogy megint eszembe jutott. Utáltam, hogy könnyeket ejtek miatta. Utáltam Őt.

  Felnéztem. Idegesen kaptam a táskámért, hogy gyorsan felállhassak és amennyire most tudok, elfuthassak. De utamat állta az a dög.

Bemutatkozom

Sziasztok!
Aki még nem tudná, annak mondom: Pannii (a Nightmare Wolves és az Anything is Possible írója) vagyok, nagyon sok ötletem van, szeretném mindegyiket leírni, már amennyire lehetséges. :)
Rólam ennyit kell tudni, a következő poszt az előszó lesz, a szereplőkről pedig nem szeretnék képet rakni. Mindenki képzelje el, hogyan néz ki az a karakter, élje bele magát, még akkor is, ha a hajszín (stb.) nem egyezik. :))

Üdv,
Pannii T.